A horror filozófiája

A horror filozófiája című zenés absztrakt film Noël Carroll azonos című könyvének adaptációja. Az eredetileg 1990-ben megjelent, nagyhatású műfajelméleti szöveg arra a kérdésre keresi a választ, hogy a horrorfilmek miért képesek vonzerővel hatni a nézőkre, miközben alapvetően félelmet, undort és iszonyatot keltenek – vagyis olyan érzéseket, amiket a hétköznapokban kerülünk. Carroll ezt nevezi a műfaj paradoxonjának.

Lichter Péter és Máté Bori filmje Carroll szövegének hét legfontosabb tétele köré épül. A horror filozófiája képsorait az alkotók két nyolcvanas évekbeli slasher film (Rémálom az Elm utcában, Rémálom az Elm utcában 2.: Freddy bosszúja) 35 mm-es tekercseinek képzőművészeti felhasználásával (roncsololásával, festésével és karcolásával) hozták létre. A horror filozófiája a zsánerfilmek és az avantgárd, a filmelmélet és Hollywood érzéki összemosására tesz kísérletet: arról a kísérteties gyönyörről tudósít, amit a művészetelmélet vagy egy jó horrorfilm is kiválthat a befogadóból.

A film egy mély műfajelméleti meditáció, ami a Művészetfilozófia és a Popkultúra összefonódásának örök szépségét ünnepli, hiszen a filmelmélet maga egy mágikus, titokzatos tér, amiben jó elmerülni.

A roncsolt filmkockák és a karakterek összecsukló testeinek szinte kézzel fogható képei olyan intenzíven ragadják meg a nézőt, hogy elmosódnak a határok az egyén és a közösség, az emberi és a nem-emberi vagy a test és a természet között. Ezalatt az utazás alatt a Néző maga is szerves része lesz az alkotói folyamatnak, melynek során az ásványok, a rovarok, nedvek és testek mind-mind együtt léteznek, majd végül egy burjánzó szimfóniában teljesednek ki.